Vakfolt Podcast

Mai adásunkban újabb színészlegendával ismerkedünk meg. Ő Deborah Kerr, akit hosszas karrierje során hat alkalommal jelöltek Oscar-díjra, többek közt az Anna és a sziámi király és az Ég tudja, Mr. Allison című filmek főszerepéért. Első alkalommal egy olyan filmjével foglalkozunk, amely nemcsak az ő főszerepe miatt keltette fel az érdeklődésünket, hanem a rendezőpáros neve miatt is: Michael Powell és Emeric Pressburger készítették a Black Narcissus, azaz Fekete nárcisz című filmet 1947-ben. A magyar származású Pressburgerrel és kollégájával korábban már találkoztunk az A Matter of Life and Death című filmjük kapcsán, és azóta foglalkoztatott bennünket a Black Narcissus, amely nemzetközi elismerést hozott Deborah Kerr számára. Visszatérő vendégünk, Wostry Ferenc régi kedvence a rendezőpáros, ezért meghívtuk őt, hogy beszélgessünk az apácákról szóló, meglepően erotikus filmről. Jó választás volt-e Kerr életművéből ez a film, ha a színészetével akarunk megismerkedni? És mit tudunk meg Powellről és Pressburgerről,

James Dean utolsó alakítását néztük meg a héten. A Giant (Óriás) című háromórás texasi cowboyeposzt halála napjáig forgatta, az 1956-os bemutatót és az azt követő posztumusz Oscar-jelölést tragikus autóbalesete miatt nem érte meg. A filmben mellékszerepben bukkan fel ugyan, de a karaktere fiatalkorától idős éveiig végigkíséri a két főhős, Rock Hudson és Elizabeth Taylor életét. A három színész évtizedeket felölelő alakításánál talán csak a film körüli botrányok és máig kibontakozó pletykák érdekesebbek. Hogyan szaladt ki George Stevens (Shane) rendező kezéből a gyeplő annyira, hogy a film költségvetése megsokszorozódott, és az utómunkálatok több mint egy évig tartottak? Hogyan viszonyul a rendezői stílusa a két korábbi Dean-filmhez, a Rebel Without a Cause-hoz és az East of Edenhez? Használt, vagy ártott a filmnek Rock Hudson és James Dean személyes ellentéte? Beszélünk Elizabeth Taylor eseménydús karrierjéről és életútjáról egyaránt, amelyet színésztársaival való romantikus és baráti kapcsolatai köveztek ki.

Legújabb különkiadásunkban Spike Lee rendezőhöz térünk vissza, akinek korábban különálló blokkot szenteltünk. Legújabb, BlacKkKlansman című filmjét (magyarul Csuklyások) most is játsszák a mozik, és annyira tetszett nekünk, hogy ezt el akartuk mesélni a hallgatóinknak is.  A film története valós eseményeket dolgoz fel, amelyben a hetvenes években egy Colorado Spring-i fekete bőrű rendőr telefonon összehaverkodott a Ku Klux Klan tagjaival, és egy fehér bőrű nyomozó kollégája segítségével be is épült közéjük. Az adásban beszélünk Denzel Washington kisfiának, John David Washingtonnak a menőségéről, Adam Driver komikusi tehetségéről, valamint természetesen Spike Lee rendezői erősségeiről: jól tud-e állni egy filmnek az egyértelmű politikai állásfoglalás? Működnek-e a direkt áthallások a jelenkorra? Mik a vitatható eltérések a valós eseményektől a jelentősen dramatizált cselekményben, és mennyire elfogadhatóak ezek? Linkek A Vakfolt podcast Facebook oldala A Vakfolt podcast a Twitteren Vakfolt címke a Letterboxdo

Mai második adásunkban James Dean legismertebb, sztárcsináló filmjéről hallgatthattok bennünket. A Rebel Without a Cause (Haragban a világgal) 1955-ös premierjét már nem érhette meg a színész, de alakítását a lázadó tinédzser szerepében a közönség mindmáig kitartó rajongásával hálálta meg. Nicholas Ray filmje lényegében nemcsak James Dean mítoszát alkotta meg, hanem műfajteremtő alkotás is. A tinédzserekről szóló coming-of-age drámák egyik prototípusa ez a film, és azonnal fel is fedeztünk benne olyan stílusjegyeket, amiket még a nem olyan régen tárgyalt Fucking Amalban is előszeretettel hasznosítanak újra a mai filmesek. Persze nincs jó tinédzserfilm jó barátok és első szerelmek nélkül, így mind a három főszereplő színészi stílusát alaposan szemügyre vesszük, és elcsámcsogunk a forgatás körüli korabeli pletykákon is. Nicholas Ray rendezése sem kerüli el a figyelmünket, de kinek áll jobban a kameradöntögetés, neki, vagy Elia Kazannek? Az idestova hatvanhárom éves sztorit sem kíméljük: működik-e a huszonnégy ó

Színészes évadunk folytatásában James Dean a témánk. A popkulturális ikon 1955-56 között három filmben szerepelt, és azonnal generációja egyik legfontosabb sztárjává vált. Ám egyedül a legelső mozifilmje, az East of Eden (Édentől keletre) premierjét érte meg; még 1955-ben életét vesztette autóbalesetben. John Steinbeck monumentális családregényéből nem más, mint az Actors Studio atyja, Elia Kazan forgatott filmet. Kazan néhány évvel korábban katapultálta a sztárságba Marlon Brandót a Vágy villamosa, a Viva Zapata! és a Rakparton című filmekkel (ezek közül kettővel nemsokára foglalkozunk a Vakfolt podcastban is), most megnézzük, hogyan bánt a szárnyait bontogató, Brandónál lényegesen zárkózottabb, ifjú James Deannel. Miért okozott meglepetést a színész az elvárásainkhoz képest? Maníros-e, vagy naturalista a method actingje? Sikerül-e megfejteni a Steinbeck-adaptáció finoman kendőzött bibliai utalásait? Az adás során kielemezzük a különböző színészi stílusok ütközését, és vitába szállunk azon, hányszor jó megdö

Gena Rowlands-ről szóló blokkunk második, egyben záró epizódjában az Opening Night (magyarul Premier) 1977-es című film a témánk. John Cassavetes filmrendező a sztárságot, az alkotói folyamattal kapcsolatos konfliktusokat a színház világán keresztül mutatja be, saját feleségét pedig a címbeli nyitó este darabjának főszereplőjévé teszi meg. Az előző adásban is beszéltünk Cassavetes indie-filmekre gyakorolt hatásáról, itt sem maradhatnak el az összehasonlítások más rendezők filmjeivel, akik a saját alkotói válságukat, a filmvilággal kapcsolatos személyes tapasztalataikat egy színházi fellépés körüli hercehurcába csatornázzák át. Cassavetes rendezői kézjegyein a mindketten próbálunk fogást találni, de talán csak abban tudunk megegyezni, hogy nem tudunk megegyezni: mikor mennyire kezeli tudatosan a kameráját, és mikor használja ki a szerencsés véletlenek erejét? Gena Rowlands színészi teljesítményének a méltatásakor nem maradhat ki az sem, mennyire más karaktert formál meg itt, mint az A Woman Under the Influence

Színészes évadunk folytatásában Gena Rowlands méltatlanul kevéssé elismert alakításairól beszélünk. John Cassavetes színész-rendező és felesége a független filmkészítés előhírnökei voltak a 70-es években, nagyrészt saját pénzből olyan monumentális, két és fél órás, de introspektív darabokat alkottak, mint a heti témánk, az A Woman Under the Influence, magyarul Egy hatás alatt álló nő (1974). A toxikus családi környezetről szóló lélektani dráma hatása mindmáig érezhető az indie filmeken, az átütő erejéből pedig fikarcnyit sem veszített az eltelt negyvennégy év alatt. Adásunkban megtárgyaljuk, miért tartják szakmai és kritikai körökben is örök érvényűnek Gena Rowlands színészi játékát ebben a filmben, és együtt hüledezünk a korai indie rendezés szokatlan módszerein. Mennyire tudatos rendező Cassavetes, és mennyire befolyásolta vajon a körülmények kényszerítő ereje? Beszélünk a Columbótól meredeken eltérő erejű alakítást nyújtó Peter Falkról is, és versenyt űzünk abból, melyikünk ismert rá jobban a saját szüleir

Nem sokat teketóriázunk ma, az évadnyitó után pár órával máris hallgathatjátok a következő epizódunkat: Daniel Day-Lewis első Oscar-díjas szerepét néztük meg, amelyben a cp-s festő és írót, Christy Brownt játszotta el az önéletrajzi könyvének a feldolgozásában. A My Left Foot (A bal lábam) Jim Sheridan első rendezése, egyben első közös munkája Day-Lewisszal, akivel az egy évtizedes együttműködésük további olyan elismert alkotásokat gyümölcsözött, mint A bunyós és az Apám nevében. Az előző filmünkben még csak egy mellékszerepet tett emlékezetessé, ezúttal már Daniel Day-Lewisé a rivaldafény. Be is vetett minden lehetséges módszert, hogy a mozgássérült Christy Brownt élethűen megformálja a nagyvásznon: beszélünk a method actingről, és igyekszünk belelátni DDL fejébe, hogy megértsük a szerepválasztásait és a visszavonulását. Az életrajzi film műfaját is kielemezzük, ha már olyan keveset foglalkozunk velük a podcastban. Sikerül Jim Sheridannek elkerülnie a zsáner legnagyobb buktatóit? Hogy viszonyul a film más zs

Visszatért a Vakfolt podcast, immáron a hatodik évadba csapunk bele. A 2018-as év hátralevő részére új műsortematikát találtunk ki: ezúttal nem rendezők és nem is világtájak megismerésével foglalkozunk, hanem a legnagyobb színészlegendák alakításait csodáljuk meg. Évadunk nyitányában Daniel Day-Lewis két filmjét tekintettük meg, és a továbbiakban további híres brit és hollywoodi színművészek két-két szerepét dolgozzuk majd fel. DDL az idén vonult vissza a szakmától, miután a Phantom Thread (Fantomszál) című filmje tiszteletköreit lejárta, így nem is volt kérdés, hogy a munkássága előtt emeljük meg kalapunkat elsőként az új szezonban. Az évadnyitót az Ivory-Merchant produkciónak, A Room with a View-nak (Szoba kilátással) szenteljük, amely nemcsak Day-Lewis egyik első jelentősebb szerepe 1985-ből, hanem egyben Helena Bonham Carter főszereplői debütálása is. A brit filmkészítés üdvöskéi mellett azért a mindig megbízható karakterszínészek sokasága is felbukkan a filmben, illetve a minden szerepében feledhetetlen

A Vakfolt versus 2. évadában először és utoljára visszatérnek a kivágott jelenetek! Ezúttal adás előtti bemelegítés gyanánt színészről színészre vándorolunk vendégünkkel, Cyclóval. Megtippeljük, fog-e valaha Oscart nyerni Nicolas Cage, majd mérlegre tesszük Jon Hamm komikusi és Steve Carell drámai karrierjét. Szóba kerül az idén novemberben a magyar mozikba kerülő új Millennium-film, a könyvsorozat negyedik kötetének adaptációja (The Girl in the Spider's Web, magyar címén: Ami nem öl meg; ennek már nem Stieg Larsson volt a szerzője), gyorsan végigbogarásszuk a film IMDb-adatlapját, és az előzetes alapján ítéletet mondunk Claire Foy várható alakításáról. Stílszerű is, hogy színészes extrával búcsúzunk, a Vakfolt podcast szeptemberben induló 6. évadát ugyanis színészközpontú blokkokból fogjuk felépíteni. A menetrendről hamarosan lehull a lepel, addig is egy CLUE: elsőként egy tavaly visszavonult Oscar-díjas színészóriással fogunk foglalkozni, akinek egy filmjét egyszer már érintettük a podcastban.

A Vakfolt versus második évadjának fináléjában a svéd Män som hatar kvinnor (A tetovált lány, 2009) és a The Girl with the Dragon Tattoo (A tetovált lány, 2011) verseng, hogy kiderüljön, melyikük a jobban sikerült adaptációja Stieg Larsson eredeti regényének. Vendégünk a megrögzött Rooney Mara- és tetováltlány-rajongó CyClotronic. Eldönti-e a két tetováltlányos film az örök vitát, hogy mi értelme újra leforgatni valamit, amit egyszer már elkészítettek? Miért nyúlt vajon a témához pont David Fincher? Fincher nevét nem kell bemutatni egy filmrajongónak sem, de labdába tud rúgni mellette a svéd változatot jegyző Niels Arden Oplev? És mi a helyzet a két Lisbeth Salanderrel? Noomi Rapace vagy Rooney Mara autentikusabb a szerepben? Megnézzük, mennyire máshogyan közelítik meg a karaktert, melyikük hajstílusa és ruhaviselete az izgalmasabb, és megvitatjuk, el lehet-e vonatkoztatni James Bondtól, ha Daniel Craigről van szó. Értetlenkedünk egy sort az akcentusokon, de csak miután rosszul ejtünk ki szinte minden északi

Remake-megmérettetésünk e heti epizódjában a spanyol Abre los ojos (Nyisd ki a szemed, 1997) és a Vanilla Sky (Vanília égbolt, 2001) esik egymásnak. Az álmokkal, rejtélyekkel és fordulatokkal átszőtt romantikus történetet eredetileg Alejandro Amenabar készítette el, az amerikai remake-et pedig Tom Cruise főszereplésével Cameron Crowe forgatta le. A filmekről a Filmklub podcast házigazdája, Varga Ferenc beszélget velünk. Igyekszünk a spanyol eredetiről is kimerítően beszélni, de nehezen kerüljük el, hogy ne a nyolcvanas-kilencvenes évek aranykezű író-rendezőjének az első kritikai pofáraesésével töltsük ki az adás nagy részét. Szemlézzük Cameron Crowe karrierjét, amely a Vanilla Sky-ig vezetett, akárcsak Tom Cruise szerepválasztásai és a nyilvánosság előtti szerepe közti párhuzamok sem kerülhetik el a figyelmünket. Azért a két film összehasonlítására is szánunk időt: jót tesz a fifikás történetnek Crowe elbűvölően egyedi hangvétele és a karakterépítése? Hogyan alakítja saját képére Tom Cruise a karaktert, akit

A Vakfolt versus remake-ekkel foglalkozó évadjában ezúttal nem két, hanem három filmet eresztünk egymásnak, sőt, ezúttal a közös történetük alapjául szolgáló regényt is érintjük. A ponyvaregényes cselekményt, melyben a név nélküli hős egy törvényen kívüli városban játssza ki egymás ellen a rivális bandákat, először Dashiel Hammett álmodta meg a Red Harvest (Véres aratás) című könyvében. Ez ihlette meg Kuroszava Akirát, aki a Yojimbo (A testőr) című filmjével 1961-ben áthelyezte a történetet a szamurájkorba. Sergio Leone a spaghettiwestern hajnalán ezt a filmet látva döntött úgy, hogy az ázsiai műből európai rendezőként egy amerikai sztorit adaptál, és ebből született meg az 1964-es Per un pugno di dollari, vagyis az Egy maréknyi dollárért, angol címén A Fistful of Dollars. Végül, hogy a kört bezárjuk, Walter Hill 1996-ban a Last Man Standing (Az utolsó emberig) visszavitte a produkciót Amerikába, és az eredeti idősíkjába, szesztilalom idejének noir hangulatába.  Hogyan egyszerűsítette le Hammet elképesztően k

Az e heti dupla filmünk ismét szorosan kapcsolódik a Vakfolt podcast európai évadjához, ugyanis visszatérünk a Párizs, Texas rendezőjéhez, Wim Wendershez. Wenders az amerikai kiruccanása utáni következő játékfilmje minden bizonnyal a legmeghatározóbb alkotása, pedig már a Párizs, Texasért is elolvadt a szívünk. Na de a Berlin felett az ég is hasonló hatást gyakorolt ránk? És mi a helyzet a tíz évvel későbbi amerikai remake-jével, a City of Angels-szel, vagyis az Angyalok városával? Kezdetnek mindkét film mellett felsorolunk néhány hasraütésszerűen kiválasztott pozitívumot, de aztána mélyére ásunk a Berlin felett az ég ars poeticájának és világábrázolásának. Peter Handke költői szövegkönyve, vagy Wim Wenders bravúros kamerakezelése teszi igazán izgalmassá a német produkciót? Mi mindenről mesél ez a film, és mi a szerepe mindebben az angyaloknak? A Berlinről felfestett történelmi tablótól az emberi lélek legsötétebb mélységéig próbálunk utat törni magunknak a film rétegeiben, hogy aztán kijöjjünk a másik végén,

Emlékeztek, mikor év elején Michael Haneke osztrák gyártású Funny Gameséről beszéltünk, és a saját maga által elkészített amerikai remake-ről? Most is egy ilyen párossal van dolgunk, ugyanis az 1988-as Spoorloos (magyarul Nyomtalanul) című thrillert a holland rendező, George Sluizer 1993-ban önremake-elte az amerikai közönség számára The Vanishing (magyarul a változatosság kedvéért Nyom nélkül) címmel. A feldolgozás nem követi beállításról beállításra az eredetit, ráadásul Kiefer Sutherland, Jeff Bridges, Sandra Bullock és Nancy Travis verseng a nézők kegyeiért. A megmérettetésben összecsap Jeff Bridges és Bernard-Pierre Donnadieu szociopata gyilkosa, de csak egyikük kerülhet ki győztesként. Ki nyer, a beszívott hippitől a Marvel-iparmágnásig mindent eljátszani képes Bridges, vagy az éppen a jellegtelen fizimiskája miatt bekasztingolt Donnadieu? Vannak-e előnyei a közönségbarátabb történetvezetésnek? Többet nyer, vagy többet veszít az amerikai film azáltal, hogy főszereplővé emel egy olyan karaktert, akit az

A Vakfolt podcast nyári szünetében visszatér második évadával spinoff műsorunk, amely a Vakfolt versus címet kapta. Kéthetenként, hat epizódon keresztül eresztünk egymásnak két-két olyan filmet, amelyek egyazon történetet dolgozzák fel: az egyik egy hollywoodi remake, a másik az Amerikán kívüli eredeti. Az évadnyitó adásban egy 18. századi francia regény két feldolgozását, a Valmontot és a Dangerous Liaisonst beszéljük ki, amelyek akár a Vakfolt versus előző évadának ikerfilmes tematikájába is beleillettek volna. Melyik film tér el jobban az írott alapanyagtól, és hasznára váltak-e a módosítások? Hogyan futott versenyt a nézők kegyeiért Miloš Forman és Stephen Frears? Ki az emlékezetesebb hódító: a sármos és rokonszenves Colin Firth vagy a vámpírkisugárzását levetni képtelen John Malkovich? Adásunkban megvitatjuk, el lehet-e vonatkoztatni attól, melyik filmet látja először az ember, a karakterekkel együtt belebonyolódunk a szövevényes cselekménybe, és egymásnak eresztünk két színészistennőt, Glenn Close-t és

Olasz filmes blokkunkat, és vele együtt a Vakfolt podcast ötödik évadját Bernardo Bertolucci egyik legelismertebb filmjével, A megalkuvóval búcsúztatjuk. Visszatérünk a világháború idejére, ám ezúttal nem az olasz átlagemberek megpróbáltatásaival foglalkozunk, mint a Biciklitolvajokban, hanem a fasiszta pártot a hallgatásukkal támogató tömegekkel, akiket Bertolucci von kérdőre a történetével. Az európai évadunk zárásaképpen számot vetünk: hogyan birkóztunk meg a nagybetűs, jelentős filmek tömkelegével, amelyet feldolgoztunk? A kárunkra vált, hogy ennyi komplex darabot kellett darabjaira szednünk, vagy épp, hogy segített a kontextus a megértésükben? A megalkuvó kapcsán természetesen Bernardo Bertolucci irigylésre méltó - és ellentmondásoktól sem mentes - életművét is sorra vesszük, hogy kevéske merítésünk ellenére is messzemenő következtetéseket tudjunk levonni a rendezői stílusjegyeivel kapcsolatban, ahogy azt illik. Aztán, mintha nem lennénk megelégedve a címszerepet játszó Jean-Lois Trintignant alakításával

Újabb különkiadással jelentkezünk, ezúttal hogy a Solo: A Star Wars Story című filmről beszéljünk. A gátlástalan spoilerezés előtt az első 18 percben beszélünk az általános benyomásainkról, hogy mennyire éreztük szükségesnek ezt a filmet, illetve eltűnődünk, mi okozhatta, hogy egyelőre úgy tűnik, nem lesz hatalmas siker a mozipénztáraknál. Összehasonlítjuk kicsit a The Last Jedi című nyolcadik résszel, és megvitatjuk, van-e értelme közismert karakterről egy nem túl merész spinoffal előrukkolni ahelyett, hogy valami teljesen újat csinálnának a Lucasfilmnél. A spoilerekbe belemenve már mélyebben kivesézzük a különböző karaktereket. Megbeszéljük, bejött-e Han Solo úgy, hogy nem Harrison Ford játssza, és hangot adunk Woody Harrelson iránti imádatunknak. Emilia Clarke Qi'rája, Phoebe Waller-Bridge L3-je és Thandie Newton Valje kapcsán azt is megnézzük, elég teret nyújtott-e a Kasdanék-féle forgatókönyv a női szereplőknek. De vajon milyen álmai valósultak meg Péternek a Solo-filmmel? Most komolyan jobbak az előzmén

A Biciklitolvajok szikár neorealizmusa után merész váltással Federico Fellini 1963-as mesterművének, a szürreális 8 és ½ című filmnek ugrottunk neki. Fellini nyolc és feledik alkotása a saját kétségeiről, alkotói válságáról és a nőkkel való viszonyáról szól, de olyan filmnyelvi leleményességgel, hogy képtelenség ellenállni neki. Az évad során sokat beszélgettünk már róla, de most is érvényes a kérdés: érdemes csupán egy-egy filmre betekinteni ilyen hatalmas hagyatékkal büszkélkedő rendezők filmográfiájába, mint Federico Fellini? Lehetséges teljes egészében befogadni és megérteni a 8 és ½-et, ha az ember nincs tisztában az alkotó korábbi műveivel? Megkapargatjuk a túlbuzgó történet felszínét, hogy megértsük, mennyi mindenről akar beszélni Fellini. A Marcello Mastroianni által játszott főszereplőt is élve felboncoljuk, hogy feltárjuk benne a film rendezőjét saját magát, az összes komplexusával együtt. És természetesen nem tudjuk elkerülni, hogy az elmúlt tíz-húsz év összes olyan szerzői filmjével összemérjük, a

Megkésve bár, de törve nem, az ötödik évadunk utolsó blokkjával jelentkezünk, amelyben olasz rendezők alkotásaival foglalkozunk három évtizedet felölelve. Elsőként az olasz neorealizmus csúcsműve, az 1948-as Biciklitolvajok kerül terítékre Vittorio de Sica rendezésében. Múlt heti adásunk témájához hasonlóan ismét egy sokat szenvedő főhőst kísérhetünk végig a kálváriáján, ezért megint futunk egy kört azzal, hogyan lehet elkerülni a nyomorpornót. Milyen filmes és történelmi okok vezettek a neorealista irányzat kialakulásához, és hogyan hatott későbbi alkotókra? Milyen érzelmeket tud kiváltani belőlünk hetven év távlatából de Sica klasszikusa? És vajon mikor találhatták fel a pizzát? Az adás során kivesézzük az amatőr szereplők használatát, megkeressük a kedvenc rendezői megoldásainkat a látszólag egyszerű vonalvezetésű történetben, és elkezdjük összegezni a maratoni hosszúságú európai évadunk általános tanulságait is. Linkek A Vakfolt podcast Facebook oldala és a Facebook-csoportunk A Vakfolt podcast a Twitter