Vakfolt Podcast

Kétrészes Scott & Scott blokkunk második felvonásában az ifjabbik testvér, Tony Scott munkásságából ragadunk ki egy darabot, ez pedig a True Romance (Tiszta románc) lesz 1993-ból. A Quentin Tarantino egyik első forgatókönyvéből készült film olyan sztárparádét vonultat fel, amelyben Christian Slater, Patricia Arquette, Christopher Walken és Gary Oldman csak néhány név a sok közül. Hogy fér meg egymás mellett a Tarantino-féle eltúlzott irónia a Scott-féle önfeledt szórakoztatás? Milyen mítoszt teremt a True Romance a Thelma & Louise vérbeli amerikai sztorijához képest? Sok-e vagy kevés az alkotók kölcsönös mértéktelensége? Egy gondolatkísérletben elképzeljük, milyen lehetett volna a Tiszta románc, ha nem Tony Scott, de még csak nem is Tarantino rendezi, a múlt héthez hasonlóan addig méltatjuk a film mellékszereplőit – és higgyétek el, rengetegen vannak -, míg bele nem botlunk egy filmsztár elfeledett kistestvérébe, és újabb fejezettel bővítjük Péter “beef”-rovatát. Ráadásként még egy neves vendéget is ü

Disclaimer: Elnézést kérünk a késedelemért, az adásfelvételbe váratlanul hiba csúszott. Sajnos kis stúdió lévén mi nem építjük be a produkciós menetrendbe a pótfelvételeket, így csak kis késéssel sikerült leszállítanunk a javított műsort.  Ezen a héten a két felvonásos Scott & Scott blokkunk első felét mutatjuk be, amelyben a Ridley és Tony Scott testvérpár egy-egy munkájával foglalkozunk. Súlyos hiányosságunk volt Sir Ridley életművéből a rengeteget méltatott Thelma & Louise, ezúttal végre ezt is bepótoltuk. Az adásban megérteni ugyan nem, de megvilágítani megpróbáljuk Hollywood mostoha bánásmódját a színésznőivel Geena Davis és Susan Sarandon karrierjén keresztül. Megnézzük, hogy ha nekik nem is, akkor Brad Pittnek miért lehetett ez a film hatalmas ugródeszka a világsztárság felé, és megállapítjuk, melyik másik hollywoodi csillaggal jártak be párhuzamos életpályát. A film castingjának a méltatása során felfedezünk egy elveszett Baldwin-testvért, valamint Michael Madsen brillírozását látván megmondju

Végéhez ért az 1940-es éveket feldolgozó blokkunk, amelyet az 1950-ben (tudjuk, tudjuk) megjelent Sunset Boulevard (másként Sunset Blvd., magyarul pedig Alkony sugárút) című Billy Wilder-filmmel zárunk. Hogyan csavar egyet a film noir paneljein Wilder alkotása? Hogyan házasítható össze ez a földhözragadt és cinikus műfaj Hollywood saját maga iránti nosztalgiájával? Milyen párhuzamokat lehet felfedezni a film csodás szereposztása és a megformált karakterek között? Beszélünk a film duplafenekű narrációjáról, triviázunk kicsit a Sunset Boulevard Oscar-jelölései ürügyén, megpróbáljuk megfejteni, mit jelent a majom, és az is kiderül az adásból, hogy ki volt a 40-es, 50-es évek Hollywoodjának Jeremy Rennere. Kitekintő Ezen a héten a legkülönlegesebb rendezői cameókat listáztuk. Linkek: A The Dissolve cikke Charles Brackett és Billy Wilder közös karrierjének érdekfeszítő történetéről. Így került David Lynch a Louie-ba. A Vakfolt podcast facebook oldala Vakfolt címke a Letterboxdon András a Twitteren: @gaines_ Pét

A múlt héten megkezdett, 1940-es évekbe visszatekintő blokkunk második darabjával maradunk a romantikánál, de ezúttal az újságírók morálisan szürke valósága helyett az élet és halál, a földi és a földön túli világ közötti fantasztikus létbe csöppenünk. Az A Matter of Life and Death című film, amelyet Amerikában Stairway to Heaven, Magyarországon Diadalmas szerelem címmel mutattak be, a nagy nevű brit alkotópáros, Michael Powell és a miskolci születésű Emeric Pressburger (Pressburger Imre) munkája. Hol köszönnek vissza a mai nézőnek hetven év távlatából azok a képek, amelyekkel Powellék a túlvilágot ábrázolják? Valóban megtörténnek a film eseményei, vagy csupán David Niven karakterének a fejében zajlik le a mennyei tárgyalás? Egyáltalán tud-e működni manapság egy ilyen bájosan naiv és méltóságteljes mese? Két műsorvezetőnk nem tud kiegyezni abban, hogy a monokróm halál utáni léttel szembeállított ragyogó Technicolor valóság érzelemgazdaggá vagy giccsessé teszi-e a filmet, megpróbálják a helyére tenni a film po

Az 1940-es His Girl Friday (A pénteki barátnő) című filmmel nyitjuk meg az 1940-es évekbe tekintő blokkunkat. Howard Hawks screwball comedy-je egy letűnt műfaj maradandó példánya, amely ma is hivatkozási alap, ha párkapcsolati, nemek harca-vígjátékokról van szó. A podcastban beszélünk arról, hogy vajon a kor férfiideálja, Cary Grant, vagy az “underdog”-ként mellé castingolt Rosalind Russell nyújt-e jobb alakítást, álmélkodunk, hogy mennyire időtállóak a film rátermett karakterei és a gyortüzelő dialógusai, és időnként magunk is egyszerre három-négy témába akarunk belecsapni. A 30-as, 40-es évek hollywoodi stúdiórendszerének is rengeteg időt szentelünk, kezdve az önszabályozó Hays code-tól egészen a futószalagon gyártott sikerfilmekig, és elméletet gyártunk, hogy vajon mi volt Hawks mondanivalója a film enyhén csalódást keltő, de legjobb esetben is ellentmondásos befejezésével. Kitekintő A rebootolt Kitekintő rovatban ezen a héten azokból a filmekből szemezgetünk, amelyek emlékezetes módon ábrázolták a nemek h

Úgy látszik, minden évadra jut egy zenés adásunk: a Simon & Garfunkel után megint sikerült beletenyerelnünk a fehérember bölcsészrockjának a kellős közepébe, ezúttal a Talking Heads new wave bandával és az 1984-es koncertfilmjükkel, a Stop Making Sense-szel ismerkedünk meg. Az adás nagy része a filmről szól, amelyet a zsenge Jonathan Demme rendezett (később A bárányok hallgatnak és a Philadelphia lettek a karrierjének meghatározó állomásai). Megbeszéljük, Demme hogyan tud újat mutatni a koncertfilmes műfajban, amely ebben az időben unalomig ismert panelekből építkezett. Megállapítjuk, hogyan egészíti ki a rendezése David Byrne és a zenekarának spontán bolondságait. Miután végignézzük a zenekar tagságát, hosszan beszélünk a “csendestársukról”, Brian Enóról, aki David Byrne dalszövegei mellett a legnagyobb hatással volt a Talking Heads zajos post-punkból meghatározó new wave zenekarrá fejlődésében. Aztán megpróbáljuk megfejteni David Byrne lelki világát, és hogy jót tesz-e egy banda zenei teljesítményének,

Előző héten lezárult a Vakfolt bajnokság, a győztesünk pedig Damien Chazelle lett. Ahogy ígértük, új adásunkban az ő filmjével foglalkozunk, ez pedig a 2009-es Guy and Madeline on a Park Bench lesz. Igaz, Damien Chazelle a Whiplash című filmmel vált ismertté, de ragaszkodni akartunk ahhoz, hogy lehetőleg vakfoltot dolgozzunk fel, és természetesen szóba került a dobos thriller is. A Guy and Madeline on a Park Bench egy lo-fi, kis költségvetésű, romantikus musical. Hogyan tudja az előnyére fordítani Damien Chazelle a szűkös (anyagi) kereteket? Miért érdemes vizsgafilmeket nézni ismert rendezőktől? Sztepptáncolni vagy spontán dalra fakadni szeretünk jobban? Beszélgetünk a felvállalt amatőrizmus diszkrét bájáról, megvitatjuk, fontos-e egy zenés témájú filmnél az autentikusság, és alkotóelemeire bontjuk a Whiplasht, hogy aztán újra összerakjuk. Ahogy azt Fletcher tenné. Nem véletlen, hogy ő a példaképünk. Kitekintő A Vakfolt bajnokság lezárultával új rovatot vezetünk be, de a Kitekintő nevet megtartottuk. Minden h

A The Magnificent Seven (A hét mesterlövész) című 1960-as filmmel zárjuk a 2016-os remake-blokkunkat. Érinteni fogjuk a Denzel Washington, Chris Pratt és Ethan Hawke főszereplésével készült Antoine Fuqua-filmet is idénről, de elsősorban a John Sturges által rendezett, Yul Brynner, Steve McQueen és James Coburn nevével fémjelzett eredetiről fogunk beszélni. (Igen, jól olvastad, “eredeti”! Az 1954-es Kuroszava-filmet, A hét szamurájt most direkt nem kevertük ebbe bele, mert a remake direktben a Sturges-film feldolgozása.) Mi teszi olyan jól adaptálhatóvá a hét, különböző jellemű és különféle motivációktól vezérelt vérprofi küldetésének történetét? Mi a menőbb, Yul Brynner csillogó koponyája, James Coburn fürge lábtechnikája, Charles Bronson favágókezei, vagy Steve McQueen izgága grimaszai? Kiről is feledkeztünk meg? András komolyan veszi az intróban elhangzó szöveget, és bizonyítja, hogy valóban bármennyit képes beszélni a kedvenc filmjéről, de a reflektorfényért – avagy mikrofonért – való vetélkedés helyénvaló

2016-os remake-blokkunkat a Ghostbusters (Szellemirtók) című vígjátékkal folytatjuk. Szót ejtünk a 2016-os remake-ről, de a fő témánk mindenesetre az 1984-es Ivan Reitman-film, a Bill Murray, Dan Aykroyd, Harold Ramis és Ernie Hudson alkotta csapattal, illetve mellékszerepben Sigourney Weaverrel és Rick Moranisszel. Miért lehet, hogy akkora közönségkedvenc a Szellemirtók mindmáig is több generáció számára? Mennyire vicces az 1984-es Ghostbusters, és mennyire a 2016-os? Hogyan osztja le a szerepeket a négy szellemirtó között a két film forgatókönyve? A beszélgetés során András magára haragítja az összes Bill Murray-rajongót, Péter rangsorolja a nyolcvanas évek ikonikus fiktív kocsijait, összevetjük az eredeti és a remake effektjeit, és még Ray Parker Jr. életművére is kitekintünk. Linkek: A Key & Peele Ray Parker Jr. szkeccse A Vakfolt podcast facebook oldala Vakfolt címke a Letterboxdon András a Twitteren: @gaines_ Péter a Twitteren: @freevo Emailen is elértek bennünket: feedback@vakfoltpodcast.hu A főcí

A szezon első blokkjában három olyan filmet nézünk meg, amelyeknek a feldolgozása idén került a mozikba. 2016-os remake-blokkunkat az 1977-es Pete’s Dragon (Peti és a sárkány) című Disney-filmmel nyitjuk, amelyből David Lowery forgatott új változatot, magyarul Elliot, a sárkány címmel. Mikor van létjogosultsága egy remake-nek? Mit akart mondani a Pete’s Dragonnel 1977-ben Don Chaffey, és mit akar mondani vele 2016-ban David Lowery? Hogyan írj a főhősödnek természetfeletti legjobb barát karaktert? Melyik animált sárkány sikerült jobban, a ’77-es kézzel rajzolt Süsü-Elliot, vagy a ’16-os digitális Kutya-Elliot? A Vakfolt podcast első musicalje kapcsán rögtön elszörnyedünk a vidám dalocskák szövegében megbújó borzalmakon, felrajzoljuk a Disney-hullámformát, amit a stúdió legsikeresebb filmjei generálnak, elmélkedünk egy sort azon, mi tesz jót egy alapvetően gyerekeknek készült történetnek, és vitatkozunk arról, hogy árthat-e egy remake-nek, ha a végletekig lecsupaszítja az eredeti sztori premisszáját. Nyugi, dal

Második évadunk első adásában Gene Wilderre emlékezünk: Mel Brooks 1974-es westernparódiájában a Blazing Saddles (magyarul Fényes nyergek) című filmben ő játszotta Waco Kidet, a legendás pisztolyhőst. Milyen jelzőkkel lehet körülírni Mel Brooks tabudöntögető, harsány humorát? A Cleavon Little által játszott főszereplő, a 19. századi telepeseket fekete bőrszínével megbotránkoztató Bart sheriff mitől működik, mitől ő a film legizgalmasabb karaktere? Mennyi ideig tart, míg az idiótábbnál idiótább gegek felsorolásába csap át a podcast? Megvitatjuk, lehet-e ma is aktuális egy 1974-es westerkomédia, és elkészülhetne-e manapság egy ilyen vígjáték, méltatjuk Gene Wilder melankolikus visszafogottságát, és filmtörténeti mérföldkőnek kiáltunk ki egy csupa fingásból és böfögésből álló jelenetet. Vakfolt podcast is back, baby! Linkek: A Vakfolt podcast facebook oldala Vakfolt címke a Letterboxdon András a Twitteren: @gaines_ Péter a Twitteren: @freevo Emailen is elértek bennünket: feedback@vakfoltpodcast.hu A főcímzenénk

Első évadunk lezárása után, és a második évad megkezdése előtt még egy különleges epizóddal készültünk. A múlt héten megszavaztattuk veletek, hogy négy jelöltünk közül melyik film érdemli meg leginkább, hogy újranézzük, és újra ítéletet mondjunk fölötte, miután első alkalommal nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Csupán egyetlen szavazattal, igen szoros versenyben, de végül a The Big Lebowski (A nagy Lebowski), vagyis a Coen-fivérek 1998-as komédiája nyerte meg a szavazást. Sikerült-e az all-star gárdának (Jeff Bridges! John Goodman! Steve Buscemi! Julianne Moore! John Turturro!) megváltoztatnia András véleményét? Mivel érdemelte ki A nagy Lebowski a kultikus státuszát? Hol helyezkedik el ez a film a Coen-filmográfiában? Van-e, lehet-e egy ennyire szétcsúszott filmnek bármi mondanivalója? A film kapcsán beszélgetünk arról, hogy szeretik-e a Coen testvérek a szereplőiket, vagy inkább lenézik, megpróbáljuk megfejteni, miért ugrottak át egy évtizedet a filmjeikben a huszadik századból, és rátapintunk a re

Első évadunk lezárása után, és a második évad megkezdése előtt két különleges epizóddal készültünk. Az e heti műsorban olyan filmeket pótoltunk be, amelyek szigorú értelemben véve nem felelnek meg a Vakfolt podcast célkitűzéseinek, mert viszonylag frissek, nem tekinthetők régóta bepótlásra váró popkulturális hiányosságoknak. Az egyik ilyen film a 2014-es A Girl Walks Home Alone at Night (magyarul Csadoros Vérszívó), amelyet Péter nem látott korábban, illetve a 2015-ös Aferim!, amelyet András választott. Hogyan fér meg egymás mellett a vámpírhorror az indie románccal, és mi fán terem a havasalföldi western? Mit kell, vagy mit nem kell mondania a 2010-es években egy Iránban játszódó iráni filmnek, amit nő rendezett? Hogyan lehet manapság releváns egy 1830-as években játszódó történet? Fekete-fehér adásunkban (igen, fekete-fehérben vettük fel, tessék hozzáképzelni) beszélünk a hanghatásokkal való stimulálásról, a csendes pillantások és a szószátyár szövegelések másfajta erényeiről, de szóba kerül az antihősök te

Lezárjuk a testhorroros blokkunkat, és ezzel lezárjuk a Vakfolt podcast első évadját is. A Hellraiser című 1987-es filmet az elismert horrorszerző, Clive Barker adaptálta mozivászonra a saját novellája alapján. Vendéget is hívtunk, Veres Szilárd (Index2, Filmtett, a Twitter @averesszilard-ja és egykori @mrscottpilgrim-je) tartott velünk, aki eredetileg – viccből – javasolta, hogy nézzük végig mind a kilenc Hellraiser-filmet, amelyek többsége straight-to-dvd folytatás. Végül megelégedtünk az első, eredetivel. Már az első Hellraiser is minimális költségvetésből készült, és Clive Barker zéró rendezői tapasztalattal vágott neki a forgatásnak. Jót tett a filmnek, hogy Barker szűretlen vízióját tudta vászonra vinni? Meddig ér a suspension of disbelief egy horrorban? Ki a legmenőbb kenobita? Most akkor jó vagy rossz ez a film, az isten szerelmére? Megtudhatjátok, mi a kapcsolódási pont a Hellraiser és a Reszkessetek, betörők! között, elhelyezzük Clive Barkert Stephen King képzeletbeli családfáján, és az interdimenzi

Második testhorroros-nyolcvanasévekes epizódunkban David Cronenberg 1983-as Videodrome-járól beszélünk, sűrű elnézéskérések közepette. Igyekszünk minél ritkábban beiktatni a mostanihoz hasonló kéthetes szüneteket, és reméljük, megérte a várakozást az epizódunk. A Videodrome Debbie Harry és James Woods főszereplésével introspektív utazás egy már-már cyberpunk világban, ahol elmosódik a határ a legális és az illegális, az erotikus és az erőszakos, a televízió és a valóság között. Hol ér véget a technohorror, és hol kezdődik a paranoid thriller? Ítélkezik-e Cronenberg a főhőse fölött, vagy maga is bűnrészessé válik? És hogy kerül Philip K. Dick az asztalra? András és Péter körberjárják, miket jósolt meg előre a Videodrome a szórakoztatóiparral és a technológiával kapcsolatban, és megtudhatjátok, mi fán terem a puncihas. Ugyan a kedvenc szado-mazo pornóink címét nem osztjuk meg veletek, de az adás végén sokat mesélünk arról, milyen volt a “VHS-korszakban” filmrajongóvá válni. Linkek: Michael Kiwanuka Love &

Újabb műfajjal próbálkozunk a Vakfolt podcastban ezen a héten: a Possession (Megszállottság) nyitja meg az 1980-as évek (test)horrorait feldolgozó blokkunkat. Ismételten három filmet veszünk szemügyre, amelyek közül időrendben az első az 1981-es kultmozi Andrzej Żuławski rendezésében. Főszerepben a Cannes-ban César-díjjal jutalmazott Isabelle Adjani és a megdöbbentően fiatal Sam Neill, a középpontban pedig a berlini fal boldogabbik oldalán lejátszódó viharos válástörténet. Lélektani vagy testhorror inkább ez a film? Ki a valódi megszállottja a filmnek, a szörnyeteggel félrelépő Anna, a megcsalás tudatába apránként beletébolyodó férje, Mark, vagy a vízióját mániákus elszántsággal vászonra álmodó rendező, Andrzej Żuławski? Vajon mennyi ideig tartott, mire a stáb felépült ebből a forgatásból? Oké, hogy a kevesebb néha több, de vajon a rengeteg is lehet néha több? András és Péter között is magasra csapnak az indulatok, ahogy azon vitáznak, pocsék-e vagy zseniális Sam Neill túljátszása, és hogy melyikük rajongott

A Ghibli jelen állás szerinti utolsó mozifilmjével veszünk búcsút az Isao Takahata és Hayao Miyazaki által alapított stúdiótól. Ugyan van még mit bepótolnunk e két rendező munkásságából, de stílusosabbnak tartottuk, ha az adásblokkunkat a Ghibli-korszakot lezáró When Marnie Was There (Omoide no Mani, magyarul Amikor Marnie ott volt) megtekintésével fejezzük be. A 2014-es film rendezője Hiromasa Yonebayashi, aki az Arrietty – Elvitte a manóval debütált, ám ezúttal egy olyan történetet dolgozott fel, amely szinte teljes egészében nélkülözi a Ghiblire, illetve a Miyazaki-történetekre jellemző természetfeletti, fantasztikus elemeket. Működik-e japán környezetben Joan G. Robinson Angliában játszódó könyvének adaptációja? Szitokszó-e, ha azt mondjuk rá, hogy matinés? Milyen sajátosságokat lehet felfedezni a When Marnie Was There animációjában és rajztechnikájában? Alaposan bemutatja-e Yonebayashi a főszereplője, Anna lelki világát? Milyen értelmezési rétegei vannak Anna és Marnie kapcsolatának? Kielégítő-e a film k

Folytatjuk a Ghibli stúdióval, és ezzel együtt az animációs filmekkel való ismerkedésünket: a hiperrealisztikus és lehangoló Grave of the Fireflies után a stúdió másik vezéralakja, Mijazaki Hajao (Hayao Miyazaki) fantasztikus hőstörténetét tekintettük meg. A Princess Mononoke (Mononoke Hime / A vadon hercegnője) 1997-ben jelent meg, és egyből Japán legsikeresebb mozifilmjévé vált. Közel húsz évvel később is a három legnépszerűbb animációs film közé tartozik hazájában, csak Miyazaki saját, későbbi alkotásai előzik meg, a Chihiro szellemországban és a Vándorló palota. Mivel ez utóbbi filmeket Péter már kipipálta, ezért esett a választásunk a Mononokéra. Milyen vizuális motívumokat, milyen toposztokat lehet felfedezni Miyazaki meséiben? Mi jellemzi a főgonoszait? Ki a történet valódi főszereplője, a címszereplő San, azaz a vadon hercegnője, vagy a természet és az iparosodás konfliktusába belecsöppenő Ashitaka herceg? Mennyire ítéli el Miyazaki Lady Eboshi törtető progresszivitását, és hogyan lehet ezt összehason

A Vakfolt podcast új blokkjával először tesz látogatást az animációs filmek világába: a Ghibli stúdióval foglalkozó trilógiánkat a nyomasztó, mégis emberségre nevelő Grave of the Fireflies (Szentjánosbogarak sírja) című 1988-as filmmel indítjuk útjára. Takahata Iszao (Isao Takahata) író-rendező szokatlan témaválasztásával rögtön feladja a leckét. Hogyan viszonyuljunk egy rajzfilmhez, amely két kisgyerek szenvedéseit taglalja a második világháború sújtotta Japánban? Hogyan egyeztethető össze a forrásmű szerzőjének szándéka, a film rendezőjének interpretációja, és a kettőnk huszonegyedik századi olvasata? Ki a felelős a tragédiákért: a közönyös japán társadalom vagy a felelőtlen fiatalság? Beszélgetünk arról, mennyire tudunk közel kerülni egy-egy animált szereplőhöz, végigkövetjük a filmben ábrázolt mellékalakok empátiavesztését, és mi is megvívjuk a magunk harcát azzal, hogy tudunk-e empatikusak lenni a főszereplővel. És kivételesen még az adáson belül eláruljuk a Ghibli blokk következő két fejezetét is. The

Darwyn Cooke, az Eisner-díjas képregényíró és -rajzoló idén májusban hunyt el, és egyik legelismertebb képregényével, a DC számára írt The New Frontierrel emlékezünk meg róla. Adásunk szomorú apropója nem jelenti azt, hogy nem tudtunk ugyanúgy lelkesedni a Golden és a Silver Age-et megidéző képkockáknak, ahogy Cooke lelkesedik a saját hőseiért. A The New Frontier nagyszerű betekintést nyújt a DC szuperhőseinek világába az olyan avatatlan olvasók számára is, mint amilyenek mi vagyunk. Hol a helye a mai grimdark szuperhőskultúrában a töretlen optimizmussal ábrázolt hősöknek? Milyen párbeszédet folytat Cooke a nyolcvanas évek posztmodern munkáival, Alan Moore és Frank Miller graphic noveljeivel? Kik a főszereplők András, és kik Péter szerint – van-e közös keresztmetszet? Hosszan éltetjük Cooke képi megoldásait, Kennedy szavai nyomán egy elfecsérelt jövő fölött busongunk, és még a DC univerzumban ténykedő két Snydert is a helyére tesszük. Darwyn Cooke nagyszerű blogja How To Live Without Irony a New York Timesb