Vakfolt Podcast

Máris megéreztünk az ázsiai évadunk utolsó etapjához (hogy elrepült, igaz?), ugyani Iránban fejezzük be a kontinens körüli utunkat. Abbas Kiarostami az iráni új hullám jeles alakja, akit a nemzetközi filmkritikusok és filmrajongók is óriási becsben tartanak. A cseresznye íze (angolul ismert címén Taste of Cherry) 1997-es sikere is ezt mutatja, amellyel megosztva, de első iráni filmként elnyerte az Arany Pálmát Cannes-ban. Ismét előkerül a Vakfolt podcastban az Arany Párna-díj, amelyet csodák-csodájára másodjára is egy olyan filmmel kapcsolatban osztunk ki, amelynek a főszereplője egy elmagányosodott férfi, akinek a kilátástalanságáról mégis sikerül humanista filmet faragnia alkotójának. De mivel tűnik ki a nemzetközi filmesek sokaságából Kiarostami rendezése? Miért izgalmas, ha egy rendező amatőröket választ a szerepeire? Mikor jó szundítani egyet a moziban? Hogyan jutunk dűlőre a film különös záró képsoraival? Linkek A Vakfolt podcast Facebook oldala és a Facebook-csoportunk A Vakfolt podcast a Twitteren A

India az ázsiai filmes évadunk következő állomása, ahonnan egy filmtörténeti jelentőségű trilógia első részét néztük meg. Az Apu-trilógia rengeteg filmes listán előkelő helyen szerepel, és minden idők legjobb filmjei között tartják számon. Ennek a mesterhármasnak az első dobása Az út éneke, amely Satyajit Ray első rendezése volt, 1955-ből, és a főszerepben a szegény indiai kisfiút, Aput, illetve a családtagjait láthattuk. Elsőként beszélünk a film elkészülésének a hátteréről: milyen volt a regény fogadtatása, amely a mű alapjául szolgált? Hogyan alakult ki az indiai Parallel Cinema mozgalom, amely az Apu-trilógiát is szülte? Vajon mi lehet az oka, hogy épp ez a film törte át a nyugati filmes kultúra ingerküszöbét? Melyik rendezőt a lelkes rajongói az Apu-trilógiának? Aztán megbeszéljük: jól öregedett Az út éneke? Miért van az, hogy sok, félévszázadosnál régebbi filmet nehezünkre esik befogadni, és min múlik, hogy friss marad-e a mai néző számára egy ilyen alkotás? Ezt követően elmerülünk a film történetében

Egy adás erejéig Thaiföldre látogatunk: a független filmes Apichatpong Weerasethakul (filmrajongók közt csak "Joe") Cannes-i Arany Pálma-díjas filmjét néztük meg 2010-ből. A Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire (angolul ismert címén Uncle Boonmee Who Can Recall His Past Lives) a témánk. Először is beszélünk Thaiföldről egy kicsit, ahogy az már szokásunkká vált az ázsiai évadban. Milyen filmes kultúrában alkot Apichatpong Weerasethakul? Miért népszerűek a filmjei nyugaton, és miért cenzúrázzák a hazájában? Hogy kell őt szólítani? Aztán közelebbről is megismerkedünk Boonmee bácsival: mennyire befogadható ez a lassú sodrású, epizodikus film? Meg lehet fejteni a rejtélyes allegóriáit? Szükség van rá, hogy az utolsó képkockáig dekódoljuk Apichatpong filmjét? Lehet vicces egy merengős történet a halállal való szembenézésről? És hogy jön ide Tim Burton? Linkek A Vakfolt podcast Facebook oldala és a Facebook-csoportunk A Vakfolt podcast a Twitteren A Vakfolt Patreon-oldala (új!) Vakfolt címke a

Dél-Koreai blokkunk zárásaképpen az idei Oscar-díjas Bong Joon-ho (Pong Dzsunho) 2003-as rendezésével foglalkozunk. A halál jele (angol címén Memories of Murder) című filmet az ázsiai ország első sorozatgyilkossága ihlette. A Park Chan-wook adásunk után visszatért Cyclotronic, hogy a másik kedvenc dél-koreai filmeséről beszélgessünk. Az idei Oscar-siker miatt nem mehetünk el Bong Joon-ho életműve mellett: az adás első felében időt szánunk arra, hogy megbeszéljük, mennyi mindent láttunk a 2000 óta aktív rendezőtől, és még vért izzadva rangsoroljuk is a filmjeit. Mik a közös jellemzői a munkáinak? Hogyan csengenek össze a filmjei Park Chan-wookéival? Ezután belemegyünk a igaz történetet alapuló A halál jele cselekményébe. Hogyan keveri a műfajokat ezúttal a koreai mester? Mit fogalmaz meg a nyolcvanas évek társadalmáról és a nyomozó hatóságok munkájáról? Hogyan vethető össze a hagyományos procedurális nyomozós sztorikkal a Memories of Murder történetvezetése? Linkek A Vakfolt podcast Facebook oldala és a Fa

Folytatjuk dél-koreai kiruccanásunkat. A múlt heti Park Chan-wook-filmhármas után egy másik ikonikus filmrendezővel foglalkozunk, aki a 2000-es évek elején tett szert nemzetközi ismertségre. Ő Kim Ki-duk, magyarosabban Kim Gidok, akitől a Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavasz című filmet néztük meg, főszerepben egy buddhista szerzetessel. Először is, kicsoda Kim Ki-duk? Milyen helyet foglal el a filmográfiájában ez a csöndes, meditatív történet a buddhizmusról? A rendező megismerése után megpróbálunk a mélyére ásni a film filozófiai, teológiai tanulságainak anélkül, hogy bármiféle komolyan vehető ismeretünk lenne akár a buddhizmusról, akár más világvallásokról. Csak belelátja a keresztény kultúrában formálódott agyunk a filmbe a bibliai párhuzamokat, vagy szándékosak az utalások? Mik a film legsejtelmesebb szimbólumai? Melyek a karakterek legrejtélyesebb döntései? Megtaláljuk-e a lelki békénket az adás végére? Linkek A Vakfolt podcast Facebook oldala és a Facebook-csoportunk A Vakfolt podcast a Twitteren A Va

Dél-Koreába utazva Park Chan-wook (magyarosabban Pak Cshanuk) három filmjével fogalkozunk. Ezek A bosszú ura (Sympathy for Mr. Vengeance, 2002) az Oldboy (2003), és A bosszú asszonya (Lady Vengeance, 2005), amelyekből az első és az utolsó darab volt számunkra vakfolt. Ennek megfelelően az Oldboyról most nemigen beszélünk, ellenben a másik két filmről kimerítően. Vendéget is hívtunk az adásba, CyClo tért vissza a Vakfolt-díjátadós adások és az Amadeus után. Rövidke dél-koreai (film)történeti összefoglaló után kibeszéljük, mi vezetett Pak Cshanuk jó barátja, Pong Dzsunho (Bong Joon-ho) idei Oscar-díjáig, amelyet az Élősködőkért (Parasite) kapott. Hogyhogy korábban még jelölésig sem jutottak a dél-koreai filmek? Mik a közös jellemzőik az általunk ismert, nemzetközi sikerekre is szert tett koreai filmeknek? Aztán elkezdtünk belemenni Pak bosszú-trilógiájába: mennyire kiforrott a Mr. Vengeance a két folytatáshoz képest? Működik a két részre bontható cselekményvezetés? Hogyan finomodik Pak nihilizmusa a trilógi

Tajvan legismertebb rendezőjével folytatjuk az ázsiai filmes évadunkat, ő pedig nem más, mint Ang Lee. Az 1994-es Étel, ital, férfi, nő azaz Eat Drink Man Woman/Yin shi nan nu a kétszeres Oscar-díjas rendező harmadik nagyjátékfilmje, és az első, amelyet szülőhazájában forgatott. Az adáshoz vendéget hívtunk, Ang Lee személyes jó barátját, Varga Ferencet (Recorder blog, Filmklub podcast), aki a Csungking expressz után tért vissza a podcastba. Az adás elején áttekintjük Ang Lee karrierjét: kikkel járt egy filmes iskolába New Yorkban, és hogyhogy az első sikerét mégis Tajvanon érte el? Elveszünk a kosztümösfilm–szuperhősmozi–homoerotikus western szegélyezte hollywoodi labirintusban, amelybe Ang Lee az Étel, ital, férfi, nő után keveredett, hátha rálelünk a tematikus Ariadné fonalára, amely meghatározza a filmjeit. Mi ment félre Ang Lee stílusában a Pi élete sikere után? Mit áldozott fel a magas képkockasebesség oltárán a szerény, de nagyravágyó rendező? Milyen közös sztorikat tud mesélni ebből az időszakból F

Tajvanban folytatódik ázsiai filmes évadunk. A tajvani új hullám két nemzedékéből választottunk egy-egy alkotást. Ezen a héten Hou Hsziao-hszien 1989-es filmjét néztük meg, A szomorúság városa (A City of Sadness / Pejcsing csengsi) című történelmi drámát, amely Velencében elnyerte az Arany Oroszlánt. A film a II. világháború utáni Tajvant mutatja be, ahol a japán megszállás véget értével átveszi a hatalmat a kontinentális Kínát vezető Kuomintang. Az egyik főszerepben újra Tony Leungot láthatjuk. Miért éri meg néha obskúrus, szinte beszerezhetetlen filmekkel foglalkozni a Vakfolt podcastban? És milyen volt három közönségbarát hongkongi mozi után megnézni egy neorealista, intellektuális, fajsúlyos drámát? Hanyadszorra sikerült felfognunk, kik a főszereplők és ki kinek a kicsodája? Miután helyre tesszük a film cselekményét, beszélünk Hou történetmeséléséről is. Ki kezeli jobban a való életből vett eseményeket? Csia Csang-ke vagy Hou Hsziao-Hszien? Miben különbözik Hou statikus kamerája Ozu Jaszudzsíróétól? Ho

Ázsiai évadunkban eljutottunk a hongkongi filmes blokkunk végéhez, amelyben a témánk az 1994-es Csungking expressz, angolosan a Chungking Express. A mai adásunk a visszatérésekről szól: A nagymester után újabb filmet tekintünk meg Vong Kar-vaj (Wong Kar Wai) rendezőtől, amelyben Tony Leungot is újra viszontláthatjuk - vele A nagymesteren kívül a múlt heti Hard Boiledban is találkoztunk. Rajtuk kívül pedig az adásunk visszatérő vendége Varga Feri is, a Recorder magazin filmrovatának szerkesztője és a Filmklub podcast házigazdája. Létezik szexibb film a Csungking expressznél? Ki az a műsorvezető, aki teljesen el van ájulva Tony Leungtól? Pontosabban: ki nem? Ki az, akinek a való életben is sikerült már úgy lepattintania egy szerelmi vallomást, mint Faye Wongnak? Sikerül-e megfejtenünk, mi motiválja Faye Wong karakterét, és árt-e a filmnek az, hogy azóta már millió silányabb koppintásában láttunk sekélyesebb karaktereket? Hát az újranézés árt-e a filmnek? Miután elmélázunk azon, hogy Vong Kar-vajnak hogyhogy

Újabb John Woo-filmet néztünk meg az idei a múlt heti után. Ezúttal az Amerikába tett kiruccanása előtti utolsó hongkongi munkáját, az 1992-es Hard Boiled című akciófilmjét választottuk (magyar címe is van, A fegyverek istene, de ennek a használatától most eltekintettünk). A főszerepben Chow-Yun Fat és Tony Leung tér vissza a Vakfolt podcastba, előbbivel a múlt heti Szebb holnapban találkoztunk, utóbbival A nagymester című filmben. Milyen belépőjegyet tett le Hollywoodba John Woo? Legutóbb láttuk egyik korai akciórendezését, most pedig láthatjuk a zabolátlan, nagy költségvetésű sztárrendezőt. Meddig fuvalkodhat a megalománia? Hova vesznek a bombasztikus látványelemekből John Woo stílusjegyei? Beszléünk a Hard Boiled egyéb hongkongi és amerikai kapcsolódási pontjairól is, egészen a hetvenes évek dekonstruktív antihőseitől a kétezres évek zsarus krimijeiig. Ezúttal milyen Chow-Yun Fat játéka? Hogyan lehet összehasonlítani a Szebb holnap elgyötört kisstílű bűnözőjét, A bérgyilkos (The Killer, 1989) vérprofi halá

Elismerve, hogy ennél szerencsétlenebb című filmet aligha sikerülhetett volna választanunk ezekben az időkben, a héten John Woo szó szoros értelemben vett korszakalkotó filmjével foglalkozunk. A címe Szebb holnap, angolul A Better Tomorrow. Az 1986-ban bemutatott alkotás hosszú időre meghatározta a hongkongi filmművészetet, több tucatnyi utánzója született John Woo stílusának. Az adásban Wostry Ferenc segített kiigazodni a hongkongi akciófilmek rengetegén. Elsőként áttekintjük a hongkongi filmgyártás előzményeit: milyen körülmények között készült el a Szebb holnap? Kiket lehet az előzményeinek tekinteni, kik azok a rendezők, akik a legnagyobb hatást gyakorolták rá? Az adásban elkezdjük kivesézni John Woo saját kézjegyeit, filmkészítési technikáit. Megvitatjuk, miért romantikusak John Woo akciófilmjei, és mi áll menőbben Chow Yun-Fatnak: a beltéri napszemüveg vagy az állandó ballonkabát. Még az is kiderül az adás végére, hogy John Woo-n kívül kicsoda dédelget titkon fegyverfétist. Az adást online vettük fel, a

Kína rendezőinek hatodik generációjával foglalkozunk ezen a héten. A 2013-as A bűn érintése (angol címén A Touch of Sin) rendezője Csia Csang-ke (angol átírásban Jia Zhangke), aki vezette már a locarnói filmfesztivál zsűrijét, és több alkalommal is versenyben volt az Arany Pálmáért Cannes-ban. Miután hősies küzdelmet folytatunk a kínai kiejtéssel, elhelyezzük Csia Csang-ke életművében a vuhsziával kacérkodó, borúlátó drámát. Ezután tanulmányozzuk a film négyfelvonásos szerkezetét. Mennyire alkotnak egységes egészet a különálló minisztorik? Honnan vette a történetekhez az ötletet Csia, és miért pont ezek a sztorik ihlették meg? Megfér egymás mellett az indusztriális Kína rögvalósága és a harcművészes hangvétel? Milyen kulturális szimbólumok tarkítják a kisfilmeket, és mi a célja velük Csiának? Mi történik, ha a két műsorvezető ellentétesen értelmezi a rendező kamerakezelését? Linkek A Vakfolt podcast Facebook oldala és a Facebook-csoportunk A Vakfolt podcast a Twitteren A Vakfolt Patreon-oldala (új!) Vakfolt

Folytatva Ázsiába tett kirándulásunkat, Kína legtermékenyebb és nemzetközi szinten leginkább elismert kortárs renezőjével foglalkozunk. Csang Ji-mou, angolosan Zhang Yimou az 1991-es A vörös lámpások (Da hong deng long gao gao gua, angolul Raise the Red Lantern) című filmjével már a második nemzetközi filmes Oscar-jelölését szerezte meg, amelyet még egy követett 2003-ban a Hős című filmért, de Ji-mout számtalanszor díjazták a Berlinalén, a Velencei Filmfesztiválon és Cannes-ban is. A vörös lámpások az 1920-as években, a Hadurak Korának félfeudális, autoriter Kínájában játszódik. Főszereplői nők, akik egy gazdag kínai előkelőség feleségeiként-ágyasaiként egymással viaskodnak uruk kegyeiért. Miért szereti a történelmi távlatokat Ji-mou? Lehet-e értelmezni a mai korra a tanulságait? Hogyan alakította az évek során Ji-mou történelemértelmezése a rendező viszonyát a Kínai Kommunista Párttal? Ji-mou szemgyönyörködtető képei mit mesélnek el a történetről a szépségünkön túl? Milyen rejtjeleket sző bele a hangkeverésb

Szono Sion (angolosan Sion Sono), a király kalapjairól és szemüvegjeiről ismert japán rendező filmjével folytatjuk az ázsiai évadot. A 2008-as Love Exposure (Ai no mukidashi) magyarul nem jelent meg, nálunk is az angol címmel terjedt el. Hogy lehet behatárolni egy négyórás játékfilm műfaját? Mennyi ideig viaskodunk az adásban azzal, hogy fogást találjunk a témák bonyolult sokaságán? Hogy fér meg egymás mellett a romantikus komédia meg a harcművészes akciófilm annyi perverzióval, amennyi tíz évadnyi animének is a javára válna? És mindebbe a masszív képletbe hogyan illeszkedik a katolikus kereszténység bűntudatossága? Sikerül-e dűlőre jutnunk afelett, hogy a komplex témákat milyen infantilis humorral vegyíti Sono? Mélységes és igaz-e karakterek szerelme, vagy csupán primer testi vágyak vezérlik őket? Hány olyan mondanivalót találunk még, amely önmagában elég lett volna egy filmre? Mennyire lehetett őrjítő a film forgatása, és ha a nekünk nem könnyű kihevernünk, akkor vajon a résztvevők túltették-e már magukat r

Ázsiai filmes évadunk folytatásában, továbbra is Japánban maradva az 1999-es Meghallgatás (angolul Audition, eredetileg Ôdishon) című Miike Takasi-filmet néztük meg (akit nyugatabbra Takashi Miike néven ismernek). A romantikus horror legalább olyan érdekesen vegyíti a melankóliát az erőszakkal, mint a múlt heti Tűzvirágok. Adásunkban visszatérő vendégünk, Wostry Ferenc segít helyükre tenni a látottakat. Meg lehet úszni egy húszéves, kultstátusztú film spoilereit? Működik a film, mint melankolikus, romantikus "komédia", vagy mint melodráma? Mennyire működik a hajtűkanyarszerűen bevett műfaji váltás? És az idősíkok, álomjelenetek kezelése? Hogyan viszonyul a David Lynch-féle álomlogikához Miike hozzáállása? Mit állapíthatunk meg a japán felfogásról a férfi-női kapcsolatokkal kapcsolatban Miike filmje által, és milyen álláspontot foglal el a rendező? Feminista a film? Hogyan szivárogtatja be a képsorokba a horrort, hogyan zökkenti ki a nézőit a nyugalmi állapotból a film első percétől? Mai szemmel félelmetes a f

Kis oscaros kitérő után az ázsiai filmes évadunkat Kitano Takesi (nyugaton Takeshi Kitano) 1997-es filmjével, a Tűzvirágokkal folytatjuk. A mű eredeti címe Hana-bi, angol nyelven pedig Fireworks címen ismert. A főszerepben magát a rendezőt, Kitano Takesit láthatjuk, mint bűntudatával és családi válságával küzdő rendőrtisztet. Az erőszakos, mégis festői film zenéjét pedig a Ghibli stúdióval való együttműködése miatt is ismert Hiszaisi Dzsó szerezte. Hogyan indult Kitano Takesi karrierje, és mitől foglal el benne különleges helyet a Tűzvirágok? Lehet párhuzamot vonni "Beat" Takesi ellentmondásos stand-up komikusi stílusa és a filmjei között? Ha egyszer a japán filmművészet kívülállójáról beszélünk, mégis milyen alapon tudjuk összehasonlítani a múltkor tárgyalt Jaszudzsiró Ozuval? Hogyan lopakodtak be a japán kultúra motívumai Kitano filmográfiájába, és hogyan folytatódott ezután az áttörő siker után a karrierje? Mi a célja a sajátos erőszakábrázolásnak, mikor vágja Kitano cafatokra a véres jeleneteit, és mikor

Idén hamarabb érkezik el a díjszezon záróeseménye, vagyis az Oscar-gála. A hétvégén kiosztják az amerikai filmvilág legnagyobb presztízsű díjait, mi pedig hagyományszerűen megelőzzük ezt a saját kis ünnepünkkel. Latolgatjuk az Oscar-jelöltek esélyeit, és alternatív díjátadót tartunk a saját jelöltjeinkkel és a saját díjazottjainkkal. Ebben a monstre adásban a fő Oscar-kategóriákat beszéljük át, a Patreonunkon pedig hamarosan az egyéb kategóriákat hallhatjátok. Férfi mellékszereplő Női mellékszereplő Egészestés dokumentumfilm Egészestés animációs film Idegen nyelvű film Adaptált forgatókönyv Eredeti forgatókönyv Rendezés Férfi főszereplő Női főszereplő Különdíj: legjobb szereplőgárda Legjobb film Linkek A Vakfolt podcast Facebook oldala és a Facebook-csoportunk A Vakfolt podcast a Twitteren A Vakfolt Patreon-oldala (új!) Vakfolt címke a Letterboxdon A Vakfolt az Apple podcasts oldalán A Vakfolt a Spotify-on A Vakfolt a YouTube-on A főcímzenéért köszönet az Artur zenekarnak CyClotronic a Twitteren: @CyClotr

Az ázsiai évad második adásában Kuroszava Akira 1985-ös történelmi eposza a témánk, a Káosz, vagyis japánul Ran. A főszereplő egy, Lear királyról mintázott középkori japán hadúr, akinek a terrorra épített hatalma összeomlik az örökségéért folytatott vérengzésben. Legutóbb a Vakfolt versusban találkoztunk Kuroszavával, akkor az 1961-es Yojimbót tekintettük meg a legendás rendezőtől. Mi történt a karrierjével az eltelt közel negyed évszázad alatt? Mik azok a markáns stílusjegyek, amelyek A testőr című filmtől egészen mostanáig megmaradtak Kuroszava kelléktárában? És ki az a színész, aki a Yojimbóból visszatér ebben a filmben? Az adásban hosszan ecseteljük, miért nyűgözött le minket a cirka három órás film, megpróbáljuk szétszálazni a japán kulturális hagyományokat és William Shakespeare hatását, és igyekszünk megfejteni, hogyhogy a saját hazájában megbukott a Ran, de világszerte mesterműként ünnepelték. Az adás végén megkíséreljük újraértelmezni ezt a filmet is modern alkotókkal. Linkek A Vakfolt podcast Faceb

Nekivágunk végre az ázsiai évadunknak, amelyen belül először Japánba teszünk kirándulást. Ozu Jaszudzsiró 1953-as filmjét, a Tokiói történetet néztük meg, melynek eredeti címe Tokyo Monogatari, angolul pedig Tokyo Story néven ismert. A családi drámán keresztül megismerjük a világháború után modernizálódó Japán generációs konfliktusait, amelyet Ozu visszafogott, mégis érzékeny rendezéssel mutat be. Miért emelte a vállára a komplett nyugati filmművészszakma a Tokiói történetet? Kik azok a rendezők, akikre komoly hatást gyakorolt Ozu stílusa? Láttunk már rendezőt, aki jórészt statikus képekkel, a kamera mozgatása nélkül dolgozik. Mi különbözteti meg Ozut, mondjuk, Roy Anderssontól? Hogyan mesél az állóképeivel a japán rendezőatyaúristen? Megbeszéljük, hogyan gondolja tovább szereplői lelki világát az építészet segítségével, mennyire teszi lehetővé a belefeledkezést a komótos történetmesélés, és sikerül-e azonosulni a szereplőkkel, akiknek sem a dialógusaiból, sem a metakommunikációjából nem értünk egy kukkot sem

A 2020-as év elejét, és a vele együtt elinduló kilencedik évadot ismételten különkiadással nyitjuk meg. Ez az Inverz vakfolt, a tavaly megkezdett hagyományunk. Két olyan filmről beszélünk 30-30 percben, amelyeket nemhogy láttunk már, de szinte kívülről fújunk. A két választott film ezúttal két olyan darab, amelyekkel már kacérkodtunk az évek során: két közönségszavazáson is csak kis híján maradt alul a The Princess Bride 1987-ből (A herceg menyasszonya, amely épp csak hogy kikapott a Kárhozat című filmtől) és a Fight Club 1999-ből (Harcosok klubja, amely anno A nagy Lebowskival szemben maradt alul). A herceg menyasszonyát a tavaly elhunyt William Goldman írta és a nyolcvanas évek végén-kilencvenes évek elején nagyot ment Rob Reiner rendezte. A Fight Club pedig Chuck Palahniuk regényének adaptációja David Fincher rendezésében. Az előbbi a legártatlanabb esti mese az esti mesék történetében, utóbbit pedig valószínűleg a cinikusok világtalálkozóján vetítik esténként. Nem is különbözhetnének jobban, mégis sikerül